-Végre megérkeztetek. Gyertek be. -üdvözölt apa minket-
-Anya?
-Még a konyhában ügyeskedik. Azonnal csatlakozik hozzánk.
-Megyek segítek neki. -válaszoltam és a konyhába mentem-
Mire visszaértünk apa & Justin már rá is hangolódtak az ebédre.
-Gyertek. Üljünk le az asztalhoz. -mondta apa-
-Elnézést Mary... Ezt neked hoztam. -adta át Justin a virágcsokrot-
-Aranyos vagy. Köszönöm, de nem kellett volna.
-Ugyan... Semmiség.
-Én tudod mit kaptam szívem? -húzta ki büszkén apa magát- Egy bórkülönlegességet. Európa legjobb borát kaptam. A magyarországi Tokaji aszú.
És nekilátott elmesélni mindazt, amit tudott róla. Már a levest fogyasztottuk, mikor apa nem akart kifogyni a szavakból:
-Apa!! Ez engem és gondolom Justin-t se érdekli. Nem beszélhetnénk valami másról?
-Na, jó... Végül is azért jöttünk össze, hogy jobban megismerjük egymást... Mesélj valamit magadról Justin.
-Gondolom semmi olyat nem tudnék mondani, amit ne tudnátok rólam. -szerénykedett-
-Sophie szemszögéből már hallottuk, hogy hogyan is ismerkedtetek meg. A másik fél szemszögéből még nem... -szólt bele anya-
-Végül is ez igaz... -és Justin elkezdte mesélni, hogy ő hogyan is látta azt a bizonyos napot-
Persze itt se hagyta ki azt a mondatot, amitől a falra tudnék mászni, de már kezdtem megszokni. A 'mese' végén anyának segítettem behozni a főételt is. A konyhában volt egy kis időn beszélni Justin-ról:
-Nos, anya... Mi a véleményed Justin-ról?
-Bevallom, kicsit váratlanul ért, hogy ő a barátod.
-Még én se hiszem el néha, hogy ez igaz...
-... Boldog vagy Sophie?! -érkezett a váratlan kérdés-
-Igen. Életemben nem voltam ilyen boldog egy fiú mellett se. Tudod anya, nekem ő olyan mint az a bizonyos szőke herceg. Tudom, hogy ez közhelyes, de valahol még is igaz...
-Ha te boldog vagy akkor én is. -ölelt meg-
-Szeretlek anya.
-Én is téged kislányom.
Aztán e magható pillanat után a főételt is felszolgáltuk... Ebéd után anya meghívta Justin-t, hogy nézze meg a kis kori képeimet. Pár ciki sztori is elhangzott a nosztalgiázás alatt, de már nem zavart annyira. Ezelőtt 1 évvel tutira zavart volna. De mára érettebb lettem és úgy fogtam fel, hogy ez is egy élmény. Az album nézegetése közben apa kiment a konyhába. Megragadtam az alkalmat és utána mentem.
-Szia apa. -léptem be a konyhába, vártam egy kicsit de nem válaszolt- Kérdezhetek valamit?
-Jutin-ról igaz?
-Igen... Mi a véleményed róla?
-Hogy mi?! Kedves egy srác, de van amit én másként látok, mint anyád vagy te.
-Még is mi az?
-Ő Justin. Az a Justin, aki az egész világon ismert. Talán te nem veszed észre, vagy nem akarod, de csak kihasznál...
-Ezt miért mondod apa?
-Mielőtt összejöttetek volna Selena volt a párja, igaz..? Gyakorlatilag miattad dobta őt. És én úgy látom, hogy csak kihasznál, hogy túllépjen rajta. Nem veszed észre, hogy te csak egy állomás vagy az életében. Biztos vagyok benne, hogy pár hét, talán nap múlva már nem is lesztek együtt...
-Apa, hogy mondhatod ezt? Az apám vagy! Támogatnod kellene, nem ellenem fordulnod!
-Csak nem akarom, hogy szenvedj. Erről van szó.
-Igazán?! Tudod, néha jobb ha nem az igazat mondod el, hanem hazudsz! Eleget küzdöttem azért, hogy Emily & Peter elfogadja őt! Sőt, eleinte még anya se bírta elfogadni. Nem értem, hogy miért te vagy az, akin ez az egész megakad... -telt meg könnyekkel a szemem-
-Sophie értsd meg...
-Nem! Elég sok mindent megpróbáltam megérteni. Belefáradtam.
Zokogva rohantam ki a konyhából, át a nappalin, ahol anyáék voltak, ki a kertbe. Két fa volt ott, közéjük egy hintaágy kifeszítve. A szél úgy játszott vele, mint az érzések most velem. Az ég szürkére volt festve. Másodpercek kérdése volt csupán, hogy mikor kezd el esni. Leültem az egyik fa tövébe. Két kezem a lábamra helyeztem, amibe pedig a fejem. Zokogtam a fa alatt.
Mintha együtt érzett volna velem a környezet... Amint sírni kezdtem az eső is eleredt. Zuhogott az eső és fújt a szél. Iszonyatosan fáztam. De nem akartam visszamenni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése