101. rész - Az élet újra bezárt egy ajtót -

Már vagy 5 perce a földön zokogok és Justin azóta is a hálóban van. Félek, hogy megint őrjöngeni kezd és összetöri magát. De ebben a pillanatban Justin rohant ki a szobából egy zakóval és a telefonjával a kezében. Összezavarodva néztem fel rá, mire ő dühösen válaszolt:

-Nem éri meg ennyire megjátszani...! Nem kellenek ide könnyek. Ezúttal nem hatnak rám! Ne is erőlködj! És tudod mit! Látni se akarlak...! Mire visszajövök nem akarlak itt találni! Húzz el innen.

És kiment az ajtón. Még az agyamig el se jutottak szavai, mikor elhajtott.

Aztán leesett a dolog. Szakított... A mostanra csöndes és hófehér szobában egyedül voltam. Csak egy kis mocsok volt benn, én. Még, hogy kis, óriási. 

Gyűlöltem magam! Utálom, mikor rájövök, hogy mekkora hibákat vétettem a múltban. És, hogy visszacsinálni nem tudom. Igazából Justin-nal teljes mértékben egyet értek. Én is hasonlóan tettem volna, ha őt láttam volna más lány karjaiban. Csak az fáj, hogy ennyire lehordott. Pedig ennyire nem tettem rosszat. Sőt! Én nem csináltam semmit, csak az a Greg. Hogy neki mindent tönkre kell tennie! Most meg tudnám fojtani egy kanál vízben.

Percekig nem tudtam mit csináljak. Aztán rászántam magam és felálltam. Nem akartam megint végigmenni azon, ami pár perce történt. Nem bírnék újra Justin szemébe nézni bűnösen  mert részben az vagyok. Annak ellenére, ami az előbb végigfutott agyamban. Szipogva beballagtam a szobába, elővettem a bőröndjeimet és kinyitottam a gardróbom ajtaját. A ruhákat elkezdtem beledobálni a bőröndökbe, majd mikor végeztem vele Angel cuccait is összeszedtem. Majd a fürdőt vettem célba. Minden olyan dolgot beledobáltam a második bőröndbe, amit én használok. Néha megálltam és azon gondolkodtam, hogy most komolyan itt hagyom. Nem olyan könnyű, mint azt ahogy elképzeled. Minden egyes tárgy, ami a kezemhez hozzáér, de nem kerül bele a bőröndbe fájdalmat okoz. A gyomrom összeszorul és könnycseppek szöknek a szemembe. Nehéz megtenni, de muszáj. Nem bírnék most a szemébe nézni, így nem.

Aztán visszamentem a szobába, hogy utoljára szétnézzek, nem hagyok-e ott valamit. A tekintetem azonnal az újonnan vásárolt üvegasztalon akadt meg és rajta a két üvegrózsán. Nem tudtam, mi legyen velük. Elvigyem magammal vagy hagyjam itt... Végül az egyiket elemeltem és beletettem a ruhák közé. Pár közös képünk a falon lógott. Azokhoz nem nyúltam hozzá. Majd Justin azt csinál velük, amit akar. Kiballagtam a konyhába és  nagy levegő után hívtam egy taxit. Míg rá vártam megkerestem Angel-t. Az alaksoron volt a medence szélén volt elterülve. Felkaptam és rátettem a pórázt, amit még Justin-nal vettünk neki. Leültem az asztal mellé és egy papírlapot meg egy tollat vettem a kezembe.

"Szinte csak remélni tudom, hogy elolvasod... Nagyon bánom, hogy nem mondtam el a dolgot. Hülye voltam. Tudom, hogy visszacsinálni nem tudom, de ez az élet rendje. Egyszer talán megbocsájtasz... Remélem. Most nem kezdek el ódákat zengni, hogy mennyire fontos vagy nekem, Te azt pontosan tudod, vagy tudni fogod. Sajnálom, hogy megbántottalak... Nem szándékos volt! De, ha valaha megtudod az igazat... Várok rád. Szeretlek: Sophie!"

Mikor befejeztem a levelet az asztalra tettem és kimentem a ház elé a 2 bőröndömmel. Angel is jött velem. A csomagjaimat a lépcső végén felállítottam és rájuk ültem. Csodaszép nyári idő volt. A nap hét ágra sütött, egyetlen egy felhő se volt az égen. A meleg fénysugár a bőröm simogatta, de még ez a nem létező érintés is fájt. Úgy 5 perc elteltével a taxi is begurult a ház elé. Kipattant belőle a sofőr és a csomagjaim bedobta hátulra. Felkaptam a kiskutyám és már az autóban is ültem. Induláskor könnyes szemekkel néztem vissza a házra, ami hónapokig az otthonom volt. Lassan a kapuhoz értünk, ami kinyílt és mi kihajtottunk. A hátsó ablakon bámultam nedves szemekkel a házat és a becsukódó kaput... Az élet újra bezárt egy ajtót, csupán azért mert figyelmetlen és ostoba voltam.
Emily-éknél leparkolva kiszálltam az autóból és a már szépen katonasorba álló bőröndjeim mellé álltam. Kifizettem a taxist, aki azonnal el is hajtott. Lehajtott fejjel ballagtam el az ajtóig, a cuccaimat magam után vonszolva. Angel pedig ügyesen lépegetett mellettem. Az ajtóhoz érve óvatos és halk kopogással jeleztem, hogy valaki van az ajtó másik felén. Annyira halk volt a kopogásom, hogy féltem nem hallották az odabent lévők. De tévedtem, pár másodperc elteltével Emily nyitotta ki az ajtót.
Első pillantása az arcomon ragadt le. Rémület ült ki az arcára. Aztán szép lassan tekintete levándorolt a mellettem pihenő csomagjaimra.
Nem szólt semmit, csak gyengéden átkarolta a vállam és bekísért a házba. Majd visszament a cuccaimért, amiket becipelt az előtérbe.
Lehuppant mellém a nagy pocijával a fotelba és várta, hogy mondjak valamit.
-Szakított velem....
Nyögtem ki végül, de abban a pillanatban a szemeimből patakokban kezdett folyni a könny. Nem tudtam többet mondani. Ez is sok volt. Emily nem szólt semmit csak megértően magához szorított.
Úgy 10 perc elteltével teljesen ki voltam merülve és ráadásul ki is száradtam.
-Hol van Peter & Katy?-szipogtam-
-Peter még dolgozik és Katy a barátnőjével játszik a szomszédban.
-Értem... Meg se kérdeztem, hogy itt maradhatok-e.
-Persze, hogy maradhatsz. Csak azt kell eldönteni, hogy hol alszol, mert Katy már beköltözött.
-Az nem probléma. Alszom majd vele.
-Okay. Kipakolunk?
-Majd holnap. Most pihenni szeretnék. Kifáradtam.
-Persze, nyugodtan.
És segített bemenni a szobába. Annyira kimerültem, hogy a saját lábamon be se bírtam volna menni a szobába. Kiderültem az ágyon, majd ledobtam a pulcsim, a cipőm és bebújtam a takaró alá. Fejemre húztam azt és megpróbáltam elaludni. De nem ment. A testem még mindig sírni akart, de már nem volt tartalék folyadékom. Csak szipogtam és levegő után kapkodtam. Egy kis idő után pedig a testem remegni kezdett. Nem fáztam, így nem értettem mi oka. Még szorosabban markoltam meg a takarót és átfordultam a másik oldalamra. Az ablakon némi napfény beszivárgott, de nem jelentős. A falat kezdtem el bámulni... Itt csókolt meg először úgy, hogy csak az enyém volt akkor már... Itt ölet olyan szorosan magához, mint még senki más. Itt szerettem bele az illatába. Ebben a szobában kezdődött minden...