Már estefele járt, mikor hozták a vacsorámat. Szokásos kórházi kaja volt. Pocsék és ehetetlen. Egy falatot se bírtam enni belőle. Inkább írtam Justin-nak egy sms-t, hogy hozzon valami kaját, ha jön.
Körülbelül 1 óra múlva valaki kopogott.
-Igen! Gyere be!
-Szia! Itt a felmentősereg. -lépett be a szobába Justin egy zacskó McDonald's menüvel-
-Jaj! Végre. Éhen halok! Isten vagy.
-Tudom. -adott egy puszit a homlokomra- Hogy vagy?
-Egész jól. De add már a kaját.
-Tessék. Jó étvágyat szívem.
-Köszi. -és nekiláttam a hamburgernek-
-Amúgy tudod, hogy mit találtam ki?
-Ha nem mondod el, akkor nem fogom tudni....
-Ma éjszaka itt fogok aludni veled.
-Tényleg? Ezt lehet?
-Persze.
-De hogyan? Ezen az ágyon ketten nem férünk el. A fotel meg túl kicsi...
-Beszéltem az ügyeletes orvossal. Azt mondta, hogy be lehet hozni egy pótágyat. Szóval, ma itt alszom veled. Jó lesz?
-Nagyon... -majd újra nekiláttam a vacsorámnak. mikor befejeztem így folytattam- Tudod, hogy holnap ki, illetve kik fog meglátogatni?!
-Kicsoda?
-Anya & apa.
-Tényleg?
-Ja. Holnap délben jönnek ide. Justin én félek, hogy mit mond majd apa.
-Ne aggódj. Majd én is beszélek vele. Meglátod, hogy kibékültök. Nem haragudhat rád élete végéig. És az már egy jó pont, hogy eljön és meglátogat olyan messziről.
-Te mindig megnyugtatsz. Köszönöm.
-Szeretlek! Ezért csinálom. Ez a dolgom. Nem szeretem látni, hogy szomorú vagy.
-Aranyos vagy.
És csókolózni kezdtünk. Később a pótágyat is behozták. Szépen megcsinálták azt. De mivel tőlem egy fél méternyire helyezték el, így Justin azt odahúzta közvetlenül mellém, mikor kimentek a nővérek. Egy kisebb táska is volt nála. Abból elővette az alvó cuccát, elvégre alsógatyában itt nem alhat... ;) És nekilátott átöltözni.
-Héé. Te mit csinálsz? -döbbentem le-
-Mit izgulsz? Hisz ennél kevesebb ruhában is láttál már! -kacsintott-
-Én igen, de más nem!
-Nyugi van! Mindjárt végzek.
És már ugrott is be a takaró alá. Hiába, hogy szinte mindenhol csövek voltak szorosan öleltük egymást. Ajkaink egymáséba fonódtak. A szívverésünk a dupláját verte, mint ami a normális. Testünk izzadni kezdett a szenvedélytől. Ha nem lettünk volna a kórházban. Ha nem lettek volna a csövek, akkor talán harmadszorra is megtörtént volna a dolog...
Végül szorosan egymásmellé feküdtünk. Ujjainkat egymáséba fontuk és hallgattuk egymás szuszogását, szívdobbanását. Lassan így aludtunk el mind a ketten.
Reggel Justin telefoncsörgésére keltünk fel. Kellett mennie autogramosztásra. Én is mentem volna vele, de ágyhoz vagyok kötve. Mikor elment két nagy cuppanós, egy Szeretlek és már el is ment.
Izgatottam vártam a délt. Mit fog mondani anya. És apa? Attól féltem, hogy a történtek után nem engedik meg, hogy tovább maradjak New York-ban... Mi lesz, ha haza kell mennem örökre? Mi lesz a jövőmmel? Mi lesz a tánccal? De leginkább mi lesz velünk? Jutin-nal és velem, Juphin-nal? Iszonyatosan féltem. Lassan telt az idő. Alig akart eljönni déli 12 óra. De aztán fél 1-kor valaki kopogott az ajtómon....
-Persze.
-De hogyan? Ezen az ágyon ketten nem férünk el. A fotel meg túl kicsi...
-Beszéltem az ügyeletes orvossal. Azt mondta, hogy be lehet hozni egy pótágyat. Szóval, ma itt alszom veled. Jó lesz?
-Nagyon... -majd újra nekiláttam a vacsorámnak. mikor befejeztem így folytattam- Tudod, hogy holnap ki, illetve kik fog meglátogatni?!
-Kicsoda?
-Anya & apa.
-Tényleg?
-Ja. Holnap délben jönnek ide. Justin én félek, hogy mit mond majd apa.
-Ne aggódj. Majd én is beszélek vele. Meglátod, hogy kibékültök. Nem haragudhat rád élete végéig. És az már egy jó pont, hogy eljön és meglátogat olyan messziről.
-Te mindig megnyugtatsz. Köszönöm.
-Szeretlek! Ezért csinálom. Ez a dolgom. Nem szeretem látni, hogy szomorú vagy.
-Aranyos vagy.
És csókolózni kezdtünk. Később a pótágyat is behozták. Szépen megcsinálták azt. De mivel tőlem egy fél méternyire helyezték el, így Justin azt odahúzta közvetlenül mellém, mikor kimentek a nővérek. Egy kisebb táska is volt nála. Abból elővette az alvó cuccát, elvégre alsógatyában itt nem alhat... ;) És nekilátott átöltözni.
-Héé. Te mit csinálsz? -döbbentem le-
-Mit izgulsz? Hisz ennél kevesebb ruhában is láttál már! -kacsintott-
-Én igen, de más nem!
-Nyugi van! Mindjárt végzek.
És már ugrott is be a takaró alá. Hiába, hogy szinte mindenhol csövek voltak szorosan öleltük egymást. Ajkaink egymáséba fonódtak. A szívverésünk a dupláját verte, mint ami a normális. Testünk izzadni kezdett a szenvedélytől. Ha nem lettünk volna a kórházban. Ha nem lettek volna a csövek, akkor talán harmadszorra is megtörtént volna a dolog...
Végül szorosan egymásmellé feküdtünk. Ujjainkat egymáséba fontuk és hallgattuk egymás szuszogását, szívdobbanását. Lassan így aludtunk el mind a ketten.
Reggel Justin telefoncsörgésére keltünk fel. Kellett mennie autogramosztásra. Én is mentem volna vele, de ágyhoz vagyok kötve. Mikor elment két nagy cuppanós, egy Szeretlek és már el is ment.
Izgatottam vártam a délt. Mit fog mondani anya. És apa? Attól féltem, hogy a történtek után nem engedik meg, hogy tovább maradjak New York-ban... Mi lesz, ha haza kell mennem örökre? Mi lesz a jövőmmel? Mi lesz a tánccal? De leginkább mi lesz velünk? Jutin-nal és velem, Juphin-nal? Iszonyatosan féltem. Lassan telt az idő. Alig akart eljönni déli 12 óra. De aztán fél 1-kor valaki kopogott az ajtómon....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése