-Hol is kezdjem? Te mi a fenét képzelsz? Mi a fészkes fenét kell itt szórakozni?! Nem vagy normális! Nem értem, hogy mi a francért kell itt játszani a szívhalottat? Mondd csak, normális vagy?!
-Sajnálom.
-Ohh, értem. Egy sajnálómmal meg lehet oldani mindent. El lehet ezek után felejteni, hogy majd a szívem ugrott ki, mikor Peter hívott, hogy kórházban vagy. Mindez miért?! Mert vagdostad magad... Komolyan, téged fél órára se lehet egyedül hagyni?! Mire volt ez jó?
-Semmire.
-Gondolhattál volna erre előbb is! Megértem én, hogy rossz Justin nélkül, de nem kell itt játszani a szívhalottat!
-Nem játszom! Nagyon nem. Azt se tudod, hogy min megyek át! Csak bejössz és egyből nekem esel mintha én lennék minden probléma forrása. -emeltem fel a hangom, mert már sok volt-
-Te ne beszélj így velem!
-Mert mi lesz? Kiraksz az utcára? Ezt utálom, állandóan hallgatnom kell. Nem mondhatom el, hogy mi a véleményem. Legalább te megérthetnéd, hogy mennyire rossz...
-Először neked kellene megértened azt, hogy néha óriási butaságokat csinálsz. Utána meg nem viseled a következményeket! Nőjél már fel végre! 18 vagy, mindjárt 19, és még mindig dedó módon gondolkodsz!
-Okay. Innen nem fog érdekelni semmi. Menj ki! Nem akarlak látni!
-Persze. Ez a legjobb megoldás.
-Húzzál már ki!- ordítottam-
-Nem.
-Vagy te mész ki, vagy én.
Nem válaszolt semmit csak nézett dühösen rám. Idegesít mikor nem reagál valaki arra, amit mondok. Felugrottam az ágyból és az ajtó fele siettem. Kinyitottam azt és kiléptem rajta. A csuklómon lévő kötés beleakadt a kilincsbe. Lejött az egész, hagytam a francba és elrohantam. Le a lépcsőn a földszintre ott pedig egy nyitott ablakhoz. Leültem a párkányra és zokogtam.
Hihetetlen volt számomra, hogy a nővérem ellenem fordult. Tudhatná, hogy mennyire fájó mikor elveszted azt, akit mindennél jobban imádsz. Utálom most őt.
Aztán a következő pillanatban az alkarom került a szemem elé. Nagyon ronda volt. Kisebb, nagyobb vágások voltak rajta. Volt, amelyik mélyebbnek tűnt, volt amelyik nem. A másik kezem végigsimítottam a vágásokon és olyan volt, mintha egy reszelőn húztam volna végig. Undorító volt. A hideg futkosott a hátamon. Aztán a tenyerem néztem meg. Arról meg hirtelen azt hittem, hogy darált húst tartok a kezembe. Nagyon rondán nézett ki.
Letöröltem a könnyeim és úgy döntöttem itt hagyom ezt a kócerájt. Fogtam magam és kisétáltam a kórház ajtaján. Karjaimat összefontam, hogy véletlenül se vegyék észre a vágásokat. Lassan sétálni kezdtem, míg olyan távol kerültem a kórháztól, hogy már nem is láttam. Nem is érdekelt, csak mentem tovább egyenesen. Aztán egy játszótéren találtam magam. Leültem az egyik kis padra és bámultam ki a fejemből.
Az elmúlt pár nap eseményei futottak végig a fejembe. Justin elhagyott. Az én hibám miatt, amit meg is értek. Valahogy meg kell tudjam, hogy mi változott meg benne azóta. Valahogy vissza kell szerezzem, nélküle nem fogom bírni sokáig. Aztán a másik meg itt díszíti a karom. Mire volt jó? Semmire. Csak arra, hogy elveszítsem még azokat is, akik eddig mellettem voltak. Már nincs se barátom, akit szerethetek, se barátnőm, akinek mindent élmódhatók. Már nincs családom, akik támogathatnának, már nincs karrierem amit űzni tudnék. Egyszóval már semmim sincs, egyedül maradtam...
Már jó ideje itt ülök és már senki sincs a játszótéren. Felálltam és az egyik hintához mentem. Ráültem és lassan hintázni kezdtem. Elővettem a zsebemben lévő telefonom, a fülhallgatót és játszani kezdtem egy számot.
Akaratlanul is sírni kezdtem... Sorry, but I love You! Ez járt a fejembe, miközben a könnyeket törölgettem az arcomról. Lassan besötétedett. Egyedül voltam a játszótéren és a fülembe újra és újra ez a szám játszódik le.Felkapcsolódtak a köztéri lámpák. Azt se tudtam, hogy hol is vagyok pontosan. Felálltam és egy taxit kerestem.
Csak mentünk egyenesen előre. Nem akartam hazamenni, tuti visszavisznek a kórházba, oda meg nem akarok. Útközben Emily vagy hatszor hívott, de nem vettem fel. Nem érdekelt. Nem áll ki mellettem, pedig tudja, hogy most mennyire nehéz nekem.
A célhoz érve kiszálltam az autóból és besétáltam az ismeretlen lakásba...
Már jó ideje itt ülök és már senki sincs a játszótéren. Felálltam és az egyik hintához mentem. Ráültem és lassan hintázni kezdtem. Elővettem a zsebemben lévő telefonom, a fülhallgatót és játszani kezdtem egy számot.
Akaratlanul is sírni kezdtem... Sorry, but I love You! Ez járt a fejembe, miközben a könnyeket törölgettem az arcomról. Lassan besötétedett. Egyedül voltam a játszótéren és a fülembe újra és újra ez a szám játszódik le.Felkapcsolódtak a köztéri lámpák. Azt se tudtam, hogy hol is vagyok pontosan. Felálltam és egy taxit kerestem.
Csak mentünk egyenesen előre. Nem akartam hazamenni, tuti visszavisznek a kórházba, oda meg nem akarok. Útközben Emily vagy hatszor hívott, de nem vettem fel. Nem érdekelt. Nem áll ki mellettem, pedig tudja, hogy most mennyire nehéz nekem.
A célhoz érve kiszálltam az autóból és besétáltam az ismeretlen lakásba...
Akármilyen rövid lett nagyon jó :) Siess :D
VálaszTörlés