-Beszélhetnénk? -szólt bele a telefonba kicsit feldúltan-
-Mi a baj? -léptem pár lépéssel arrébb a többiektől-
-Azt hiszem te pontosan tudod.
-Miről beszélsz? Mi történt?
-Sophie ne csinál úgy mintha nem tudnád miről beszélek. Nagyon jól tudod, hogy mi a bajom, nem várhatod el, hogy még én avassalak be!
-Austin?
-Mi a francot csináltatok együtt? -ordibált a telefonba-
-Nyugodjál már meg.
-Dehogy nyugszom meg! Tudni akarom mi volt kedden és szerdán is!
-Semmi.
-Ne hazudj Sophie! Elegem van abból, hogy eddig csak hallgattam a hülyeségeidet. Az igazat akarom most azonnal hallani!
-Szóval hülyeségnek tartod minden eddigi szavam... Köszönöm.
-Austin-nal kapcsolatban igen. Szóval elmondanád végre, hogy mi a franc van itt?!
-Justin addig te velem ne ordibálj, amíg meg nem érdemlem!
-Hát szerintem megérdemled!
-Okay, ez most nagyon rosszul esett. Gondolkodsz mielőtt beszélsz?
-Itt én kell, hogy megsértődjek!
-Justin hagyjuk már!
-Nem! Mi volt Austin-nal?!
-Nem hiszem, hogy ez a legjobb alkalom, hogy ezt megbeszéljük.
-Miért!?
-Mert ez nem telefon téma és nem a legjobbkor hívsz.
-Értem, most is azzal a gecivel vagy, igaz?!
-Dehogy... -és nem hagyta, hogy folytassam a mondatom-
-Ne keress kifogásokat, elegem van!
-Még, hogy neked van eleged?! Ez most komoly?! Folyamatosan számon kéred minden lépésem, mintha nem bíznál bennem. És ha látsz, vagy hallasz valamit, ami nem tetszik egyből ordibálni kezdesz! Mondd, ez normális?!
-Az nem normális, hogy nem adsz egyenes választ a kérdésemre! -ordibált még mindig-
-Okay, amíg nem nyugszol le ne is hívj. Nem vagyok kíváncsi arra, hogy...
-Jó, akkor nem hívlak! -és lecsapta a telefont-
Mondhatom remek. Újra hibáztam és Justin-t újra megsértettem. Hogy lehetek ennyire szerencsétlen, hogy mindig utolér a rossz. Tönkre lett téve az egész napom. Nem szívesen vitázom Justin-nal, de most akkor se érdemeltem meg, hogy csak úgy felhív és azonnal nekem esik. Rosszul esett, hogy azt feltételezi rólam, hogy megcsalom... Szánalom komolyan mondom, hogy azt hiszi, hogy megcsalom Autsin-nal!! Nem is érdekel a gyerek de úgy tűnik elmondhatom még milliószor is, akkor se fog hinni nekem...
Kikészültem a beszélgetés után. Könnyeimet visszatartva mentem el az autónkhoz. Szépen beszálltam hátulra és összekuporodva töröltem az arcomon végigfolyó könnyeket, szüntelenül csak bőgtem... Úgy éreztem magam, mint akin épp áthajtott egy tank. Mellkasomban örült nagy fájdalmat éreztem és a fejem is majd szétrobbant a fájdalomtól. Szemeim is égnek már a szüntelen sírástól. Ajkaim már felrepedtek a kiszáradás és harapdálás miatt. Minden bajom volt, amit el lehet képzelni, azt hittem sose lesz vége ennek a szüntelen fájdalomnak. Nagyon fájt, hogy Justin ennyire nem bízik bennem. Pedig azt hittem tisztában van azzal, hogy nekem ő a mindenem. Nélküle egyszerűen nincs élet, értelem és semmi más... Őszintén megmondom, hogy látni akartam ahogy Katy remekel, de se energiám se kedven nem volt ahhoz, hogy visszamenjek, majd Emily kíváncsi kérdéseit végighallgatni és végigmondani mindazt, amit Justin a fejemhez vágott. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, mert részben igen. De azt a feltételezést, hogy megcsalom egyáltalán nem.
Minden esetre, amikor Peter az autóhoz jött és észrevette a félig halott testem azonnal faggatni kezdett.
-Mi a baj?
-Hagyjuk Peter... Elég volt egyszer átélni. -és folytattam a sírást-
-Röviden, miről van szó?
-Inkább kiről...
-Szóval?
-Justin.
-Nyugodj meg. Minden rendbe jön, meglátod. Bármi is történt valószínű, hogy csak a távolság teszi.
-Nem hiszem, hogy a távolság miatt nem bízik bennem...
-Ohh... Ha nem akarsz beszélni róla akkor ne tedd. De minden rosszban van valami jó, ezt ne felejts el.
-Ebben nincs, hidd el...
Aztán már jött Emily & Katy akik a forgatásról beszéltek. Aranyos volt Katy, ahogy újra és újra eljátssza a kedvenc jelenetét. Erőltetett mosollyal az arcomon fogadtam őket, majd ők is beszálltak és elmentünk egy közeli gyorsétterembe, ahol persze azonnal ránk tapadt 2 lesifotós. Folyamatosan kattogtatták a gépüket, ami egy idő után annyira idegesítővé vállt, hogy felálltam és odaballagtam az egyik emberkéhez.
-Szia. -léptem elé-
-Hello. -kattogtatott tovább-
-Szeretnélek megkérni arra, hogy ne zavard tovább az ebédünket és fejezd be a fényképezést.
-Tudod kislány, ebből élek.
-Igazán..?
-Igen.
-És az te tudod, hogy az ilyen szemét alakok miatt megy emberek élete tönkre?!
-Erre csak annyit, hogy nem kell hülye helyzetbe kerülni.
-Ti marhák fújjátok fel az egészet! És még, hogy ne kerüljünk hülye helyzetbe.. Mondd, ebből mint hozol le?! -emeltem fel a hangom-
-Nem kell itt drámázni! Csak a munkám végzem.
-Én meg csak szépen megkértelek, hogy húzz a francba, de te nem értesz még a szép szóból se!
-El kell tartanom a családom valamiből kislány...
-A nevem Sophie, nem kislány! Egy.. Kettő, eléggé zavar a jelenléted szóval azt ajánlom kotródj innen, mielőtt gondok lesznek!
-Sophie, ne! Nem éri meg. -lépett mellém Peter-
-De ez az alak..
-Hagyjad már! Nem ér annyit... ragadta meg a karom és visszavitt az asztalhoz-
-Jó kislány... Tudod a dolgod. -szólt be a fotós-
-Megállj te..! -próbáltam kiszabadulni Peter karjai közül, de kénytelen voltam rá-
-Sophie! Nyugodjál már meg! -és az autóhoz vitt- Mi van veled?! Normális vagy?!
-Nem, nem vagyok az!
-Jobb lesz ha itt maradsz... Hívom Emily-t és megyünk haza.
-A legjobb ötlet.
Alig 2 perc múlva jött is vissza a többiekkel és már mentünk is haza. Egész hazáig síri csönd volt az autóban...
jajj kérlek siess!! annyira imádom a sztoridat....szó szerint függő lettem!! <333333
VálaszTörlés