146. rész - Most hogyan tovább? -

-Minden okay? -kérdezte Emily, amikor jött be a nappaliba-

-Nem... Most hívtak a stúdióból.

-És..?

-Ki vagyok rúgva... -pityeredtem el-

-Mi? Hogy, vagy mi van?! -döbbent meg Emily-

-Most hívott Flora... És közölte, hogy nincs szükségük a jövőbeli munkámra...

-De miért.. Vagy.. Ezt nem értem. Csak így?

-Most hosszabbítottunk volna meg a szerződésem és mivel napok óta, szó nélkül nem járok be... Így hát érthető a döntésük...

-Sophie... -csalódott tekintettel nézett rám Emily

-Tudom... Nem kell mondani, Flora már a fejemhez vágta. -és beviharzottam a szobába-

Egész este ki se jöttem onnan. Este lefürödtem és lefeküdtem... Nagy nehezen, de végül elaludtam.

~|~|~|~|~|~

Reggel szépen összeszedtem minden erőm és miután megcsináltam a reggeli teendőim felvettem az első kezembe kerülő ruhadarabokat. Nagyon nem volt kedvem válogatni, hogy ez most jó, vagy sem. Reggelizés nélkül beszálltam az autómba és a stúdió fele hajtottam. Egész út alatt azon járt az agyam, hogy ennek tényleg így kell történnie... Hogy alig két nap alatt tönkremegy az életem és én ezt hagyom?! Ha a múltból látnám most magam nem ismernék magamra! Régen nagyon sokat küzdöttem az álmaim miatt, most meg nem... Talán kimerültem és már nincs ami miatt tovább kergessem azokat...

-Szia Sophie. -köszöntött Flora az irodájába belépve-

-Szia. Még várnunk kell a papírokra egy picit.

-Hát remélem nem sokat... Nem szívesen vagyok olyan helyen ahol nem látnak szívesen.

-Nem erről van szó...

-Csak arról, hogy kirúgtatok, mert 3 napig nem adtam hírt magamról.

-Tudod jól, hogy pontosan miért hoztuk meg ezt a döntést. És ezt te csináltad így... Én sose tetem volna meg ha te nem adsz okot rá.

-Okay, nem kell ide az együtt érző meg mindenféle hamis szöveg. Aláírom szépen a papírokat és többet nem is fogtok látni...

-Hogy érted?

-Ahogy mondtam.. Nem láttok többet.

És ebben a pillanatban meg is hozták a szerződésbontást tartalmazó lapokat. Gyors aláírtam minden egyes helyen, majd mikor megkaptam a másolatot már fordultam is sarkon és kimentem az ajtón. Köszönés kíséretében pedig már az autóm ajtajánál álltam...

Utam nem haza vitt, hanem egy nyugodt és csendes helyre, ahol talán sikerrel járok abban a kísérletemben, hogy eldöntsem, most hogyan is tovább.

Számos eshetőség megjárta a fejem, de egyiket se mondanám tökéletes döntésnek.

Maradhatok itt Emily-ék nyakán és tovább élősködjek rajtuk, míg meg nem unnak és ki nem teszik a szűröm. Vagy kereshetnék valami melót és abból finanszírozni az elköltözésem. Elvégre ott van a rendezvényszervezői szakmám, abból már viszonylag jól meg lehet élni.

Vagy van még egy lehetőség... Visszamegyek Párizsba. Elvégre nincs, ami itt tartson New York-ban. Eddig itt volt nekem Justin, aki miatt reggelente volt értelme felkelni. Eddig volt egy nagyon jó munkám, amit imádtam csinálni, és ami miatt kijöttem az USA-ba. De már ez sincs és Justin sincs. Nincs ami miatt itt kellene, hogy maradjak. Otthon, Párizsban, legalább ott van nekem anya & apa, akiket ki tudja mióta nem láttam és már nagyon hiányoznak. Jó lenne végre szorosan hozzájuk bújni és érezni a biztonságot nyújtó ölelésüket...

"Maradjak, vagy menjek... Ez már nem kérdés. Vége mindennek és már nincs, ami itt tartson... Sry."

Írtam ki Twitter-re, amire elég sokan válaszoltak. Sokan nem értették, hogy miről is beszélek, hogy mi is történt, de jobb is így. Nem kell konkrétan tudja mindenki, hogy Justin az életemben nincs többé és a DAW is véget ért számomra. Amúgy is a sajtó hamar kitalál valami jó kis story-t amivel újabb eladásokat dönthetnek meg, csak gratulálni tudok ehhez is. De már nem is nagyon érdekel, hogy ők, pont ők, mit gondolnak rólam, vagy épp arról, hogy mit csinálok. Élem tovább a magam esetlen életem és majd valahogy meg leszek a nagyvilágban. Nem kell senki, aki majd mondja, hogy ez nem jó, ezt ne csináld és egyéb hasonló dumák. Megleszek én egymagam majd, amikor magamra leszek utalva...

Amint hazaértem Emily már szegezte is nekem a kérdést, hogy mi volt az a Twitter kiírás:

-Hazaköltözöm anyákhoz.

-Mi van?! Ez most komoly?

-Igen... Úgy döntöttem nem maradok tovább ebben a városban. Nincs ami miatt itt maradjak, szóval ez nekem már nem kérdés.

-Nem gondolod, hogy ez elhamarkodott döntés?

-Emily, nem. Miért lenne az?

-Justin, arra még van esély.

-Nem, nincs. -ballagtam be szépen a szobába-

-Jól meggondoltad?

-Igen, megyek haza.

-Nincs esély arra, hogy a stúdió meggondolja magát?

-Nem hiszem. Már aláírtam a papírokat.

-Szerintem akkor is elhamarkodod ezt a döntést.

-Emily, ne. Én már eldöntöttem, és nem kell azon fáradoznod, hogy lebeszélj, mert nem fog sikerülni.

-Mi nem fog sikerülni? -lépett be Peter a szobába-

-Sophie hazaköltözik. -világosította fel Emily-

-Micsoda? Mi lesz a stúdióval és Justin-nal?

-Mi lenne, semmi. Már vége mind a kettőnek...

-Ezt, hogy érted?

-Úgy, hogy kirúgtak a stúdióból és Justin-nal is vége. Így értem.

-Ezt nem mondod komolyan!

-Pedig de!

-Nem lehet meggyőzni az ellenkezőjéről?

-Nem, és most megyek.

-Hová? -lépett utánam Emily-

-Megyek veszek repülőjegyet a leghamarabbi járatra.

-Sophei ne! Ezt meg fogod bánni, hidd el.

-Kétlem.

És kilépem a házból. Beszálltam az autóba és a legközelebbi utazási irodába mentem. Megvettem a jegyem, ami Párizsba szól mégpedig hétfő délelőtt. Az autóba visszaszállva felhívtam anyát, hogy tudjon az érkezésemről:

-Mi történt szívem?

-Majd otthon elmondok mindent.

-Jól van szívem. Mikor jössz?

-Hétfőn indul a gépem.

-Várni fogunk... Kimenjünk eléd a repülőtérre?

-Nem kell köszönöm. Majd taxizom.

-Okay. De majd még hívj.

-Úgy lesz anyu.

-Nem tudom, de úgy érzem, hogy valami borzasztó történt...

-Anyu ne aggódj. Nincs semmi komoly baj.

-Akkor miért jössz haza ilyen hirtelen?

-Csak.

-Történt valami Justin és közted?

-Hát ebbe pont beletrafáltál, de nem akarok most beszélni róla. Friss ez az egész és képtelen vagyok rá.

-Jól van szívem... Vigyázz magadra. Várunk haza.

-Alig várom, hogy lássalak titeket.

-Én is kicsim, na szia.

-Szia anyu.

Majd miután beszéltem anyával visszamentem Emily-ékhez és közöltem, holnapután utazom haza. Persze próbáltak lebeszélni róla, de hajthatatlan voltam. Én már ezt eldöntöttem, megyek haza és kész. Úgy döntöttem, hogy még utoljára megcsinálom a specialitásom vacsira, amiben Katy is besegített.

-Tényleg mész haza a mamáékhoz? -nézett rám Katy azokkal a csodaszép barna szemeivel, amik mindig Justin-ra emlékeztettek-

-Igen Katy, hazaköltözöm.

-De azért látlak még nem?

-Persze, majd ti is jöttök haza Párizsba és én is jövök majd ide New York-ba.

-Ígéred?

-Igen.

Megígértem, de abban nem voltam biztos, hogy valaha is visszajövök New York-ba. Túl sok emlék köt ide, túl sok fájdalmat okozott ez a város. Nem hiszem, hogy szükségem van még több szenvedésre, végre békét és csendet akarok. Amit remélem, hogy otthon megtalálok abban a környezetben amiben felnőttem. 

Vacsora után Katy-vel elpakoltunk és amikor mentem be a szobába akkor jött egy sms-em:

"Remélem az a Twitter kiírás nem az amire gondolok. Ne tedd ezt velem... Hétfőn hazautazom, akkor majd meg fogjuk beszélni ezt az egészet, mert ennek csak így nem lehet vége. Egyszerűen nem fogadom el! Ne csinálj semmi elhamarkodott döntést, hétfőn délben érkezem, kérlek addig még várj."

Írta Justin az sms-t, de annak ellenére, hogy nagyon szíven ütött, még is kitartottam az mellett, hogy hazautazom. Hisz nincs semmi értelme annak, hogy folyamatosan fájdalmat okozunk egymásnak. Én anno megfogadtam valamit... Hogy soha az életben nem fogom megbántani Justin-t! És ha itt maradok akkor ezt megszegem, és azt nem akarom. Nem akarom azt látni, ahogy szenved miattam, mert ő nem ezt érdemli...

Éjszaka alig aludtam valamennyit. Folyton azon járt az agyam, hogy megvárjam Justin-t, hogy beszéljünk és elbúcsúzzak tőle? Vagy ahogy eddig terveztem, holnap összepakolok, taxiba szállok és kimegyek a reptérre? Majd gépre ülök és irány Párizs? 

~|~|~|~|~|~

Reggel iszonyatos fejfájással keltem. Alig bírtam kikelni az ágyból, hogy bevegyek egy gyógyszert. Aztán mikor felöltöztem előkerestem a szekrény aljából a bőröndjeim és elkezdtem belepakolni a cuccaim. Szépen sorjában a nadrágok, pulcsik, ruhák, pólók, cipők és a többi dolgaimat, míg végül mindét bőröndöm megtelt, de még volt pár cuccom. Időközben Emily is bejött segíteni, közben persze azért megpróbált lebeszélni a hazaköltözésről:

-Tudd, hogy támogatom minden döntésed... De biztos jól átgondoltad?

-Igen...

-Anyáékkal már beszéltél, hogy mész?

-Igen, tegnap felhívtam hazafele jövet az utazási irodából.

-És mit mondott?

-Semmi különöset. Vár haza és persze megkérdezte, hogy miért megyek?

-Elmondtad?

-Nem, gyakorlatilag beletrafált...

-Jellemző rá.. -mosolygott- Megyek hozok még egy bőröndöt.

-Okay, jó lesz. -és már hozott is egy bőröndöt, amibe belepakoltuk a többi dolgaim-

-Am... Hogy viseled?

-Micsodát?

-A szakítást például...

-Ne is mondd... Justin tegnap írt egy üzenetet, hogy holnap jön haza, hogy ne csináljak semmi ostobaságot. És, hogy meg akarja ezt beszélni...

-Megvárod?

-Nem hiszem... 

-Nem akarsz elköszönni tőle?

-Emily... Abban a pillanatban, amikor meglátnám már nem tudnám elengedni... -csordult ki egy könnycsepp-

-Ugye tudod, hogy el fog jönni ide és keresni fog...

-Tudom... De nem kell hazudnod. Mondd el neki nyugodtan, hogy mit miért csináltam... Tudom, hogy iszonyatosan mérges lesz rám először. Majd utánam akar jönni, de kérlek... -nyeltem egy nagyot- Kérlek ne engedd.

-Ezt akarod..?

-Én se tudom... -borultam Emily vállára és sírni kezdtem-

-Semmi baj... Majd tisztán fogsz látni és akkor eldöntöd, hogy jó döntés volt, vagy sem.

-Félek... Félek, hogy soha nem... Nem fogok rájönni... -szipogtam-

A földön ülve csomagoltuk a dolgaim és beszéltük ki az érzéseim és a döntéseim. Mikor végeztünk egy nagyot fújtatva Emily-re néztem, majd szorosan átöleltem... Talán most ő az egyetlen, aki megért és mellém állt. Pedig tudom, hogy nem ért velem egyet, de tudja, hogy most szükségem van a támogatásra... Remélem otthon, Párizsban is megkapom ezt a támogatást, mert ez nélkül én élő halott vagyok, leszek...

Úgy döntöttem, hogy a csomagolás után átmegyek Nathy-hez, elköszönni tőle. Szegénykém még azt se tudja mi történt, így tuti, hogy be kell számoljak neki. Magamra kaptam egy kiskabátot és átmentem Nathy-hez, aki meglepésemre David-el volt.

-Szia Sophie! -nyitott ajtót Nathy-

-Szia Natasha, mizu?

-Semmi extra... Gyere be, rég láttalak.

-Hát ja.. Figyel azért jöttem, hogy... Ohh, szia David. -léptem be a nappaliba-

-Hali.

-Mit keresel te itt?

-Miért?

-Ja, bocs... Teljesen kiment a fejemből, hogy együtt vagytok.

-Valami baj van Sophie? -lépett mellém Nathy-

-Ami azt illeti igen... Van.
-Ülj le és mesélj...
-Natasha... Nagy baj van, és...
-Mondd már, megijesztesz.
-Nem tudom hol kezdjem...
-Talán az elején... -szólt közbe David-
-Hát... Tudod, hogy Justin-nal már vitáztunk Austin miatt és most, hogy elutazott még féltékenyebb lett. Austin forgatásán én is ott voltam és persze Justin megtudta és totál kiakadt...
-És.. Mi történt?
-Hát... Addig fajultak a dolgok, hogy végül szakítottam vele....
-Mi van?! -döbbent tekintettel nézett rám Nathy-
-Várj.. Ez még nem minden..
-Mi történt még?
-A stúdióból is felhívtak és kirúgtak.
-Nee, most csak viccelsz... Tudtommal nincs április elseje. Ne szórakozz velem Sophie!
-Nem szórakozok... Szakítottam Justin-nal és kirúgtak a stúdióból... Már a papírokat is aláírtam tegnap. Ma meg összepakoltam...
-Összepakoltál?! Miről beszélsz?
-Hazautazom...
-Mármint csak egy időre nem?
-Nem.. Végleg.. És ezért is jöttem, hogy elmondjam és, hogy elköszönjek...
-Sophie..! -ölelt át- Nem hiszem el.. Pont mikor én jövök sínbe, akkor te futsz vakvágányra... Nem tudlak lebeszélni?
-Nem. Emily & Peter is próbálta már, de nem... Holnap megyek haza...

-Ez komoly? -szólt közbe David- Azt hittem minden okay köztettek.
-Én is... De sajnos vége.
-Justin hogy van?
-Fogalmam nincs... Tegnap írt egy üzenetet, azóta semmi.. De jobb is így.
Aztán még beszélgettünk, majd elköszöntem tőlük és mentem vissza Emily-ékhez. Nagyon nehezen engedtem el a legjobb barátaim, akik mindig mellettem álltak, de szerencsére megérettek és megígérték, hogy eljönnek majd látogatóba hozzám, Párizsba.