149. rész - Képtelenség túlélni -

Ajánlott dal:

Teljesen összetörtem... Nem láttom azt, hogy én valaha is fel fogok tudni állni. Úgy érzem senki sincs mellettem, egyedül vagyok... Se barátaim és ami a legfontosabb... Nincs Justin.... Azt hittem a mi szerelmünk örök lesz, de nem... Azt hittem ketten örökké együtt leszünk és boldogok leszünk, de nem... Azt hittem van sírik tartó szerelem, de nem... Mindent hittem, csak épp azt nem, hogy ennek így és ekkor fog vége lenni.... Mérhetetlen fájdalom vette már át az uralmat a testem felett. Már nem csak lelki, hanem fizikai fájdalmaim is vannak. Eddig csak úgy éreztem, hogy a szívem szakad ketté és bármelyik pillanatban felrobbanok a feszültségtől. Most meg szüntelenül fáj a fejem, gyomrom percről perce összerándul, elgyengültem és folyamatosan reszketek. A szobám egyik sarkában ülve, besötétítve, küszködök a sírással, hisz sírnék,  csak már az se megy... Folyamatosan szipogok és levegő után kapkodok, szám már rég felrepedezett... 

Legszívesebben tudod mit csinálnék..? Torkom szakadtából ordítanék, amíg össze nem esnék a fáradságtól... Mondjuk amióta itthon vagyok azóta vagy háromszor is elájultam a szobámban. Egyszer apa, kétszer pedig anya talált rám... Nem is csodálkozom, napok óta nem eszem és nem is iszom semmit. Folyamatosan a sarokban összekuporodva próbálom feldolgozni a dolgokat. Pedig ez a legrosszabb amit tehetek, magamban tartom a bajaim, de isten igazából kinek meséljek?! Anyának, aki alig tud valamit az egészről? Apának, aki szintúgy?! Barátoknak..? Akik már nincsenek.... Teljesen egyedül vagyok...

|| Pár nappal később ||

Anya egy új projekten dolgozik a divatcégnél. Valami új ruhákat tervezett és azokat akarja bemutatni a nagyközönségnek. És itt van az, ami  miatt ezt mondom... Azt szeretné, hogy én legyek a modellje... Hát, nem igazán tudom. Valami full csicsás és sexi ruhákról van szó, ahogy néztem a terveket. Nem hiszem, hogy ebben az állapotban pont ilyen rucikra vágynék. Én már annak is örülök, hogy van mackónadrágom, amiben a sírás a legjobb.

-Sophie. -jött be anya a szobába-

-Itt vagyok. -tettem a fülem mögé a hajszálaim-

-Miért nem engedsz be egy kis fényt? -indult az ablak irányába-

-Anya! Ne.. Jó így.

-De kell ide egy kis fény.. -és széthúzta a sötétítőt, körülbelül olyan érzés volt, mintha tűzzel égetnék ki a szemgolyóm- Beszélni szeretnék veled.

-Anya, ezt muszáj volt..?

-Mi az a szag itt? -szimatolta körbe a szobám-

-Anyu, nemár...

-Mikor szellőztettél utoljára?

-Hagyjál már... -de ebben a pillanatban kinyitotta az ablakot-

-Csukd vissza!

-Levegőre van szükséged kicsikém...

-Anyu... Ne, ezt ne.

-Okay... Menj fürödj meg és öltözz fel normálisan. Aztán gyere le a konyhába.

-Minek?

-Kérlek menj...

-Ajj. -tápászkodtam fel és bevonszoltam a testem a fürdőbe-

-... Na, jobb már? -szólalt meg anya mikor leértem a lépcsőn, amire én csak megvontam a vállam-

-Téged is látni? -lépett elő apa-

-Haha...

-Sophie, tudod milyen nap van ma?

-Mi a többi átlagos nap... 

-Jaj Sophie, gyere a nappaliba. -kísért apa ki-

-Mi van ott? -és anya elsuhant mellettünk-

-Boldog Szülinapot kicsim! -kiáltotta anya & apa-

-Jézusom, ez az a nagy szám?

-Sophie, 19 éves lettél. Ez igen is nagy szám. -ölelt át apa-

-Muszáj ünnepelni?

-Legalább az ajándékokat vedd át. -nyomta a kezembe anya az ajándékát-

-Mi ez?

-Nyisd ki.

Hát így is tettem... Egy szerződés volt benne, a ruhabemutatóra. Remek, mit nem mondjak... De nem akartam anyát megbántani, így egy erőltettem mosollyal elfogattam azt.

-Most én jövök.. -izgatottan adta át apa az ajándékát- Boldog Szülinapot édesem.

-Köszi apa. 

És ennek az ajándéknak is nekiestem, na jó nem. Szép óvatosan nyitottam ki a rózsaszín papírba csomagolt dobozt. Elég nehéz volt, ötletem nem volt, hogy mi van benne, így kíváncsian nyitottam ki a dobozt... És amikor kinyitottam teljesen meghatottam. Egy üveg szív volt benne, belegravírozva az egyik családi képünk. Olyan jól esett ez nekem, mert így tudom, ők tényleg szeretnek és mellettem vannak.

-Köszönöm apa!

-Szeretlek Sophie! -öleltük át egymást-

-Én is szeretlek apa..! Anya, gyere te is ide. -és őt is bevontuk az ölelésbe-

-Boldog Szülinapot kicsim...

-Szeretlek anyu.

-Tudom.

|| Pár nappal később ||

Anyával elmentünk a divatcég központjába, hogy az új ruhákat lefotózzák, hogy majd a magazinba tudják megjelentetni. Nagyon izgultam, hogy a fájdalmam ne jelenjen meg egy képen se. A legjobbat akartam kihozni magamból, de amikor közölték, hogy nem teljes alakos képek lesznek, csak nyaktól lefelé, mert a ruhát akarják hangsúlyozni, akkor megkönnyebbül. Legalább az undormányi arcom nem lesz lefotózva és nem kell jó pofizzak... Egyáltalán nem is lennék rá képes...

Aztán egy fodrász megcsinálta a hajam, felvettem az első ruhát, ami kifejezetten tetszett nekem. Beálltam egy párizsi kép elé, ami az Eiffel-tornyot ábrázolta, és már villant is a vakú... Azt hittem nagyon fog zavarni, de nem... Úgy látszik az az egy év alatt hozzászokott a szemem.. És tessék, már megint Justin-on és a múlton kattogok! Komolyan mondom, hogy ezen képtelenség átlépni és elfelejteni! Nem értem, hogy mások hogyan csinálják, hogy egyáltalán nem látszik rajtuk a szenvedés. Én a tüdőm kiköpöm úgy kapkodok a levegő után, percenkét elmorzsolok egy könnycseppet, akadozva beszélek és ha valahol meghallok akár egy szót is, ami Justin-ra emlékeztet összeszorul a gyomrom. Egyszerűen képtelenség túlélni!

Amikor már azt hiszed, hogy ennél rosszabb nem lehet, akkor tévedsz! Mindig akkor üt be a ménkő, amikor már eleve padlón vagy. Csak egyszer érteném meg az életet! Miért kell a legnagyobb csapásokat egyszerre rámérni egy emberre?! Érzem, hogy élő halott lettem! Nem bírok elviselni több veszteséget, főleg nem ekkorákat!!

Elegem van, hogy a rossz mindig engem talál meg! Csak tudnám, hogy mit vétettem, hogy ennyi kínt, szenvedést és fájdalmat kapok! Egyszerűen nincs lelkierőm, nincs küzdeni akaró akarat bennem. Kiszívta belőlem mind a kurva, szaros élet! Még, hogy minden rosszat jó követ. Kurva anyátokat jó! Az jó, hogy elveszted azt akit mindennél jobban szeretsz?! És ezt úgy, hogy már eleve a padlón vagy?! Ha nektek ez a jó, akkor gratulálok! Marhára nem tudnak semmit az életről és pofáznak olyanokról, aminek semmi köze a valósághoz... Még, hogy jó..! Egyszer éljék át azt, amit én az elmúlt hetekben..! Már rég a sírjukban forogna az összes! De én ezt nem tehetem meg, pedig szívem szerint elmennék ebből a világból!! De nem okozhatok még nagyobb fájdalmat senkinek, így is elég nehéz!