150. rész - Darabokra tört minden -

Tisztán emlékszem a napra, amikor október 4-én kikeltem az ágyból és hét ágra sütött a nap... 

Azt hittem ez a nap változást hoz majd az életembe, mert ez az állapot már nagyon elviselhetetlené vált. Ezen a napon jelenik meg a Fashion Brand 2013-as kollekciójának a bemutató kisfilmje és nagyon kíváncsi vagyok, hogy a képek milyenek lettek. Nagyon jó érzés volt Sarah Thuner ruháit viselni, mert egytől egyik csodálatosak.

Reggeli után a Brand honlapjára felnéztem és már a videó is fenn volt!

Jó érzéssel töltött el, hogy a képek ilyen jók lettek. Kicsit büszke is voltam magamra. Aztán hosszú idő után úgy döntöttem, hogy megnézem a Twitter profilom... Ahol egy kis meglepi várt rám, ami viszont szíven ütött:

Justin Bieber: @sophiejordan tudom, hogy ez nem lenne helyes, de... Boldog Szülinapot! :*

Meglepett, hogy írt nekem. Nem bírtam megállni, hogy ne írjak vissza:

Sophie Jordan: @justinbieber köszönöm... nem értem miért nem helyes. 

Hát igen, eddig a reggeli megérzésem bevált, de ami ezek után jött az felkavart és totálisan megsemmisített. Nem hittem, hogy Justin elvesztése után még át kell élnem még egy általam nagyon szeretett ember elvesztését. De a sorsot nem érdekli, hogy mi van, egyet gondol és már azt látod, hogy körülötted minden romokban van. Hát eddig se volt rózsás a életem de egy telefonhívás után darabokra tört minden.

A telefon csengett és anya felvette... Zaklatott hangon kezdett beszélni a vonal másik oldalán lévő személlyel de azt hittem a munkájával van baj... Alig pár perc múlva anya óvatosan leteszi a telefont, kezével eltakarja az arcát és lezuhan a földre... Azonnal odarohantam és faggatni kezdtem, hogy mi történt. Már az arcán patakokban folytak a könnycsepped és szája is kiszáradt.

-Anya, mi történt? -kezdtem én is aggódni-

-...- egy szó nem jött ki a száján-

-Anyu, kérlek mondd el. Tudok segíteni? 

-Sophie... -a hangját halva a hideg futott végig a hátamon-

-Anyu, megijesztesz...

-Sophie... A rendőrség hívott.

-Miért? -lepődtem meg-

-Apád balesetet szenvedett...

-Micsoda?!! -akadt meg félúton a levegő és köpni, nyelni nem tudtam- De ugye.. Ugye jól van?

-Nem...

-Anyu.. Mi van vele?!

-.. Sajnálom Sophie..

-Ugye nem... Ugye nem..?!

-Sajnos... 

De anya se bírta tovább, ahogy én se... Úgy éreztem, hogy a föld kettérepedt alattam és én csak tehetetlenül zuhanok a mélységbe...
Soha az életben nem hittem, hogy apát el fogom veszíteni! Legalább is nem ilyen hamar... Bármikor kérhettem tőle tanácsot és bármiben, ő mindig segített és nem volt olyan, hogy most nem. Pocsék érzés elveszíteni az egyik szülődet! Még a halálos ellenségemnek se kívánom!
Nem bírom felfogni, hogy apa egy rohadt baleset következménye miatt elment közülünk... Annyira nagyon szeretem és feldolgozhatatlan lesz az, hogy reggel nem lesz ki a pultnál ül és a gőzölgő kávé mellet az újságot olvassa és közben arról beszél, hogy milyen ostobaságokat csinált már megint ez és ez... Ezt én már tényleg nem fogom tudni feldolgozni! Ez nekem már túl sok! Justin & apa elvesztése is egy örök életre megpecsételi az életem! Én ezek után kihez forduljak?! Anya is totál maga alatt van, nem mehetek oda hozzá, hogy: Figyelj anya. Apáról akarok beszélni veled, miért ment el?! Nem volt itt az ideje!
Így csak nem állhatok elé... Nem akarom, hogy neki rosszabb legyen, mert így se egyszerű neki. Bele se akarok gondolni, hogy most mit érezhet, hogy mennyire fáj neki ez a veszteség...
Még délután felhívtam Emily-t, hogy mi történt. Szegénykém is totál kikészült és csak dadogott és sírt a telefonba. Borzasztó érés elveszíteni egy apát!!
Emily gyakorlatilag azonnal ment jegyet venni és a hívás után 2 nappal már itthon is volt Párizsban. Még a temetés utolsó dolgait elintéztük közösen, mert anya egyszerűen képtelen volt rá. Ki se kelt az ágyból amióta apa nincs... Én is iszonyatosan nehezen viselem. Legszívesebben elmennék egy olyan helyre, ahol nincs semmi érzés. Annyira fáj, hogy szinte belülről emészt fel. Ennél még az is jobb, ha utálnak és egyedül töltöd a mindennapokat. Nem azzal a tudattal, hogy még annyi mindent akartál elmondani, de már késő. Nem teheted már meg azt, hogy bármikor odamész hozzá és átöleled és közben fülébe súgod, hogy szereted. Nem foghatod már meg a kezét és nem érezheted annak biztonságot nyújtó szorítását. Kegyetlen az élet, hogy azokat veszi el előbb, akiket a legjobban imádsz és nélkülük képtelen vagy felkelni, enni, levegőt venni, egyszerűen csak élni...
A temetésre New York-ból csak Emily jött. Peter a munkája miatt sajnos nem tudott eljönni, az ikrek meg még nincsenek abban a korban, hogy egy egész napos repülőúton vegyenek részt. Katy meg apja nélkül nem megy sehova, szóval ide se.
Szűk családi körben búcsúztunk el apától. Az egész szertartást végigsírtam... Nem akarom elfogadni, hogy apa nincs többé!!! Egyszerűen nem megy, hogy elhiggyem, hogy ő már nincs többé. Az utolsó amit kaptam tőle az október 4-én reggel egy puszi volt a homlokomra... Aznap ment el örökre tőlem, anyától, Emily-től, az unokáitól és mindenki mástól.
A temetés, a tragédia megviselte az egész családot. Egy óriási veszteség ér mindannyiunkat, amit senki nem lesz képes feldolgozni!

Emily a szertartás után 3 nappal visszament New York-ba, már nem hanyagolhatta tovább az anyai dolgait. Anya pedig nem úgy dolgozta fel a történteket, mint azt ahogy vártam. Kis idővel már bejárt dolgozni, mintha jól lenne, pedig tudtam, hogy belülről szilánkokra van törve. Mindig az erős oldalát mutatja, de ismerem az anyám! Tudom, hogy nagyon nincs jól és az nem megoldás, hogy a munkájába menekül. Akármennyire is próbáltam lebeszélni nap mint nap, hogy aznap ne menjen be hajthatatlan volt. Mindig elvette a székről a táskáját, felvette a kabátját, adott egy puszit és gyalog elindult munkába. A hangsúly a gyalogon van! Eddig mindig autóval ment be dolgozni, de az eset óta egyszer se száll autóba. És ha az utcán meglát egy egy sötétkék BMW-t akkor már szédül és kicsin múlik, hogy le ne rogyjon a földre. Apa halálát is egy ilyen dög okozta! Golfozásból tartott haza, amikor a szemközti sávból átjött az a rohadt autó és frontálisan ütközött apa autójával. Persze a rohadék túlélte, de apa... Apa nem... És mi volt az első indoka, hogy miért jött át a másik sávba, persze, hogy az, hogy irányíthatatlanná vált az autója a szarházinak. De a rendőri vizsgálatok bebizonyították, hogy nem volt teljesen tiszta, telefonált és még drog is volt a szervezetében a baleset pillanatában... Hát gratulálni tudok neki, hogy a hülyesége miatt egy ártatlan ember meghalt. Neki viszont csak a kurva autója sérült, ami viszont javítható. De annak a félszáz embernek, akiknek mondott is valami az a név, hogy Josh Jodan, azoknak a szilánkokra tört szívével mi lesz?! Azt nem tudod milliókból se helyrehozni. Azokon örök, mély sebeket ejtett a rohadék.
Hogy én hogyan élem meg..? Nehezen. Nincs nap, hogy ne nézzek rá a szülinapomon kapott üvegképre és ne sírjak egy egész délutánon át. Próbálkoztam azzal, hogy ki se mozdulok a szobából de nem működött... Egyik nap kimentem a parkba, most először, amióta hazajöttem és sétálgattam a köves sétányon. Fura, hogy amikor elvesztünk valami akkor látjuk annak a valódi értékét. Körülöttem szinte csak azt láttam, hogy minden kislánynak a kezét egy biztos, erős kéz fogja... Az apjáé. És amikor már a huszadik ilyet láttam már nem bírtam tartani magam, kitört belőlem a park közepén minden... Pár perc múlva egy lány jött oda, aki elsőre nagyon aranyos volt. Próbált megvigasztalni, adott vizet és mondta, hogy este a barátaival lemennek a közösségi térre, menjek velük. Nem gondolkodtam sokat, jó lesz egy kicsit elterelni a gondolataim, így igent mondtam.
Este a lány és a pár barátja a házunk előtt várt rám. Anya persze nem volt otthon, dolgozott. Karon fogott az egyik srác és ballagtunk a közösségi térre. Odaérve esett le, hogy elég nagy társaság van itt. Voltunk vagy tizenöten, de nem zavart. Talán megismerhetek új embereket és lesz köztük olyan is aki majd a haverom lesz. Azért barátokkal sokkal könnyebb átélni a veszteséget, mint egyedül... A lényeg, hogy az éjszaka folyamán nagyon jó kedvem lett. Ittam pár pohárral ami látszólag jót tett nekem és tényleg. Felszabadultnak és valamivel vidámabbnak éreztem magam, mint addig. Az idő haladtával pedig egyre több alkoholt öntöttem magamba, míg végül már nem igazán tudtam uralkodni magamon. Eloise, a lány aki a parkban jött oda hozzám, Fifi, az egyik srác és Jori, a másik srác kísért haza. Halványan arra még emlékszem, hogy a ház előtt állunk, de az utána történtek már kiestek...